Hogyan is lettek az ősi farkasokból a ma kutyának nevezett legjobb barátaink?

A farkasok háziasítása idegen szóval élve domesztikálása mintegy 30000 évvel ezelőtt történhetett. Na, de hogyan is lehetett háziasítani azokat a vad teremtményeket? Erre a kérdésre adnak választ bizonyos tanulmányok, melyek a háziasítás folyamatát biológiai elváltozásokkal hoznak összefüggésbe.

Hogyan lehet befogni egy olyan természetesen szabad állatot, mint a farkas?

A háziasítás folyamata valahogy úgy mehetett végbe, hogy elődeink azokat az egyedeket vették magukhoz, vagyis azokat szelektálták, melyek kevésbé voltak veszélyesek rájuk. Tekintettel lehettek azokra a jellemvonásokra, melyek "szelídebbé" tesznek egy állatot. Azaz olyan farkasokat emeltek magukhoz, melyeknek jóval kisebb volt a félelme emberek közelében. Ez a félelem faktor hiányossága a mellékvese lecsökkenésével vagy rendellenes működésével magyarázható. De nem csak az adrenalin szintjük változott meg a farkasoknak, illetve később kutyáknak, hanem kívülről is észrevehető jellemvonások alakultak.

Egy mai kutyának a farkasokkal ellentétben lecsökkent a koponyamérete, a szája és a fogainak a nagysága, azaz kevésbé ijesztő. De a funkciókat, melyekre netán még ma is szüksége lehet még mindig magukban hordozzák a kutyák. A szőrzeten is megfigyelhetőek az elváltozások: többnyire foltokra és erősebb színekre gondolunk itt. A hormonháztartás terén a kutyáknak jóval kisebb az adrenalin szintje emberek közelében (normális esetben), továbbá az évi egyszeri helyett kétszer tüzelnek.

Egy nagyon jó példa a háziasítás bizonyítására: a XX. században egy szovjet kutató, Beljajev (és a nevéhez fűződő Beljajevi-kísérlet) megismételte a háziasítás folyamatát ezüstrókákon. Az emberrel szemben lecsökkent félelemre szelektált rókái ma, több mint fél évszázaddal később, nem csak barátságosak, hanem kutyaszerűen ugatnak, csóválják a farkukat, sokuknak lóg a füle, foltos a bundája, kunkorodik a farka. A világosabb, foltos kültakaró, a kölyökszerű (juvenilis) testalkat és viselkedés azonban nem csak a kutyafélékre, hanem valamennyi háziasított gerincesre jellemzőek.  

Na akkor miért is történik ez?

Egy új elmélet szerint azonban érdemesebb csak azokra a génekre összpontosítani, amelyek az embrionális gerincvelő feletti velőléc
fejlődését, az onnan eredő sejtek vándorlását szabályozzák. A velőléc sejtjeiből az embrió fejlődésekor a koponya egyes részei, fogak, fül, idegek, mellékvese és a kültakaró színezetét adó pigmentsejtek képződnek. A háziasítás során a továbbtenyésztésre kiválasztott szelídebb állatok valószínűleg enyhe velőléc-rendellenességet hordoztak, ami többek között kisebb vagy rosszabbul működő mellékvesével járt. Emiatt a vad ősökhöz képest kevésbé reagáltak veszélyhelyzetekre, például az ember jelenlétére, illetve hosszabbá vált a szocializációs periódusuk, így több idejük maradt megtanulni, hogy az embertől nem érdemes félni. A velőléc rendellenessége miatt melléktermékként a szelídebb állatoknak kisebb az állkapcsa, a fogai, helyenként elégtelenül működnek a pigmentsejtjei, a fül porcsejtjei. A kutya háziasításakor tehát eleinte az emberek szándékától függetlenül, a viselkedés megváltozásával összefüggően alakultak ki a lógó fülű, foltos, rövid orrú példányok. 

Szumma-szummárum: Ahogy a szelídebb farkasokat elkezdtük magunkhoz venni, bizonyos jellemvonások csitultak, bizonyos adottságaik pedig megmaradtak, hogy hű társaink lehessenek és szebbé tegyék napjainkat. 

Források : EBológia, a kutyák etológiája kapcsolódó cikke