Nem tehetek róla, hogy világéletemben kóbor állat voltam. Valahol még réges-régen megláttam a napvilágot, ám gyorsan kiderült, nem szeretnek, nem kívánnak. Nem az én döntésem volt, hogy az utcára kerültem, de szó nélkül tűrtem, hogy kirúgnak a kapun. Nem tehetek róla, hogy én is megéhezem néha, jobb híján az utcát jártam, a kukákat bújtam, hátha akad egy falat a számomra is. Biztosan nincs igazam, de azt hittem, jut hely nekem is e széles világon. Ám hiába bánt velem keményen az élet, próbáltam kedves maradni. Odamentem az emberekhez, magasra emeltem orcámat, hogy lássák, kedves kutya vagyok.

Nem kellett volna. Elkapott a sintér, rövid úton ketrecbe kerültem. Onnét valahogy a jóságos Erzsike néni menhelyére jutottam, biztonságot nyújtott nekem, de valami nagyon hiányzott. Nézegettem a menhelyen száz meg száz társamat, ahogy hancúroznak, de én csak tanácstalanul töprengtem. Töprengtem, mert nem tudtam elfelejteni, amit az utcán láttam egykor.

Azt láttam, hogy más kutyák emberek mellett mennek, akik lehajolnak hozzájuk és megsimogatják őket. Sok-sok szeretetteli dicséret ütötte meg fülemet. Azok a kutyák rettentő boldogak voltak, testük, szemük vidámságot és jókedvet sugárzott. Láttam olyan fiatal lányt is, aki egyenesen leguggolt a kutyájához, átölelte nyakát és csókot nyomott az orrára. Olyan szépek voltak…

Ám nem tudtam elfelejteni azt sem, rám hogyan tekintettek az emberek. Odamentem hozzájuk, hogy mosolyogva adjam tudtukra, örülök, hogy látom őket. Nem mondtam ki, de azt szerettem volna, ha engem is megölelne egy fiatal lány, megsimogatna egy ezüsthajú bácsi. De úgy néztek vissza rám, mintha valami rettenetesen gonosz dolgot látnának. Mint aki undorító, mint aki olyan büdös, hogy nem lehet megmaradni mellette. Nem értettem, de azt hittem, ilyenkor az a helyes, ha bocsánatot kérek tőlük, amiért rájuk mertem nézni, és elszaladok onnét. Egyre szomorúbb lettem.

De nem adtam föl. Megpróbáltam olyan emberekhez odamenni, akiknek volt kutyájuk. Illedelmesen köszöntem a kutyának, majd a gazdája elé álltam, és kedvesen rámosolyogtam. Talán ez lenne a módja? Talán egy kutyás gazdi fog megölelni? De ezek az emberek még gorombább voltak velem, rám kiabáltak, hogy takarodjék onnét, a kutyájukat elrángatták tőlem, pedig ők azonnal a barátaim lettek. Leköpdöstek, rühös kutya, csúnya kutya, mit akarsz, ne kövess minket, hagyjál békén! Beteg lesz a kutyám tőled! Igen, talán tüsszögtem egy kicsit, de nem tehetek róla. Kapualjakban aludtam, és azt álmodtam, hogy egy gyengéd kéz simogatja bundámat, de az csak a hajnali dér volt. És a hajnali dér bizony nagyon hideg. Akkor és ott eltört bennem valami.

Mire felkerültem dokiékhoz, már nem voltam fiatal. Fél szemem világtalan, orcámon ezer ránc. Ajkaim körül ősz szálak, bundám a sok-sok kemény évszak miatt tompán csillogott a napfényben. Már messziről látszott rajtam, hogy nehéz életem volt, és Doki azt mondta, ez a szomorú arc talán már nem fog eltűnni sohasem. Én is így hittem.

Dokiéktól olyat kaptam, amit még soha életemben. Ha felugrottam az ágyra, meghemperegtem benne (nagyon-nagyon szeretem!), egy rossz szavuk nem volt, mosolyogva néztek. Ha valamit nem úgy csináltam, ahogy kellene, türelmesen tanítottak, megértették, hogy én most kezdek el igazán élni. Most kezdődik az életem.

Nem azt a sok jót volt a legnehezebb megszokni, amivel elhalmoznak, hanem azt, ahogy rám néznek, ahogy engem látnak. Nem vagyok különb a szemükben más kutyáknál. Együtt csatangolunk Mütyürrel és Boglárral, együtt sétálunk és fürdünk.

Egyenrangú lettem velük, és ezt alig tudom elhinni. Kezdtem büszke lenni arra, hogy kutya vagyok. Végre igazán jó lett a kedvem, akkor mosolyoghattam, amikor akartam, csak nevetés és kedves, szelíd szó a válasz. Nem ütés, nem rúgás és nem káromkodás. Lassan arcom is kezdett megváltozni, azt mondják, éveket fiatalodtam. Bundám napról-napra egyre szebb. Az elején csak aludtam, kizártam mindent a külvilágból, nem akartam semmire se figyelni. Nehezen mozogtam. De most virgonc és fürge vagyok, úgy csinálok, mintha kölyök lennék. Lábaim már nem működnek úgy, mint régen, de hiába, futok, elvégre most kezdődik az életem!

Ahogy kezdtem egyre inkább megnyílni, úgy szaladtam oda egyre több emberhez. Azt akartam csinálni, mint régen: magasra emelni orcámat, hogy lássák, kedves kutya vagyok. Mert az vagyok. Már kezdtem elfelejteni a sok rossz emléket, észrevettem azonban, hogy a többi ember még mindig úgy néz rám, mint annak idején. Mütyürt megabajgatják, Boglárt megkacagják, jaj de szép, ki ez, mi ez, honnan van? Olyan szépek, gyönyörűek! De amikor rám néznek, látom, hogy elzárkóznak tőlem, hátrébb lépnek, arcukon viszolygás. Maguk mögé rejtik kutyájukat, elcsöndesednek. Mint akik jobb, ha nem mondanak semmit, nehogy megbántsák dokiékat. De a dokin látom a visszafojtott haragot és csalódottságot, ilyenkor mindig odamegyek hozzá, magasra emelem orcámat és mosolygok a kiálló fogaimmal, attól megnyugszik

És ez az, amit nagyon nem értek. Lehet, hogy a fogsorom szépséghibás, de miért néz így rám, akinek szintén rossz a foga? Lehet, hogy nem vagyok fiatal, de miért kerülnek az idősek? Lehet, hogy a lábam rossz, de miért hesseget el a bácsi, aki szintén biceg? Soha nem ártottam senkinek, miért tagadnak meg az emberek? Mit követtem el ellenük? Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de ti sem vagytok azok. Ha rátok mosolygok, miért nem tudtok visszamosolyogni rám? Fáj ez nekem nagyon.

De én tudom, hogy kedves kutya vagyok. A doki is megmondta. És a doki tudja, hogy most már készen állok arra, hogy boldogan éljek. Mert tudja, hogy valahol van valaki, aki csak rám vár. Aki, hogy ha odamegyek hozzá, magasra emelem az orcámat, hogy lássa, kedves vagyok, leguggol, megöleli nyakamat és ad egy puszit.

A doki azt is mondta, hogy addig vigyáz rám, amíg csak élek. Soha nem fogja megengedni, hogy újra szomorú legyek. Én pedig megértem, hogy nagyon sok nehéz sorsú kutya van még. Tudom, hogy segíteni szeretne rajtuk is, ahogy velem teszi.

Köszönettel Dr. Mikesy Levente doktor Úrnak

forrás: ebdoc.hu