Másnap reggel tökéletes napra virradt. Korán keltem, az első fénysugarak laposan kúsztak be orvul a szobába, ám csalárd cselekedetüket gyönyörű fényjátékkal kompenzálták. A nappali kék szín még nem vette fel műszakját, így a hajnal mókamesterei mázolták tele az égi festővászont, a narancs, a vörös és a lila játszotta szokásos, ám hamar véget érő násztáncát. Néztem, néztem ezt a csodás jelenséget, majd nagy levegőt vettem.

A kutya sokáig nem tért magához, nem értette, hová került, de nem is tiltakozott soha semmi ellen. Észlelte ugyan, hogy élete alapjaiban változott meg, ám úgy láttuk, annyira beletörődött már az életbe, a sok rosszba, amiben eddig része volt, hogy nem várt már csodát semmitől és senkitől. Szerintünk azt hitte, mindaz, ami most vele történik, csupán az előkészítése a következő élményeknek, amiket kénytelen lesz majd nagy nehezen eltűrni, átélni.

Ennek ellenére kitűnő érzékkel talált rá a luxusra. Első napján már reggel kötelessége volt felugrani az ágyra, áldom az eszemet, hogy érkezése estéjén többször is megfürdettem egymás után. Komolyan mondom, álló nap csak hempergett az ágytakarón. Hol így, hol úgy, szinte dühös vehemenciával, majd most bepótolok mindent! Ugyanezt tette a füvön is a kertben.

Hihetetlenül élvezte a csendet és nyugalmat, a puhaságot és a háborítatlanságot. Rengeteget aludt, szinte csak percekre ébredt fel, amikor éhes volt vagy kis/nagydolgát végezte. A pukizásra persze mindig alvás közben kerített sort, minek ahhoz öntudat, megy az úgy is, mint a karikacsapás, ezzel kapcsolatos kifogásainkra pedig egyáltalán nem volt kíváncsi.

A kutya életének előzményei ismeretlenek. Egy sintérhez került az utcáról, onnan pedig Erzsike néni menhelyére, ahol két évig élt, mielőtt elhoztuk onnét ideiglenesbe. A kutyákkal nem nagyon kommunikált, de nem is volt sok konfliktusa velük. Elkerülte őket, ahogy a kiélezett helyzetektől is távol maradt, kedvenc kis gödrében feküdt egész nap, néha tett egy sétát, és ezzel körül is írtam, miből állt a napja. Nem volt túl sok élményben része ez alatt a két év alatt, csak azt várta, érjen már véget magányos élete, amelynek delén már jócskán túl van. Nem sok idő, pár év még talán, és szép csendesen elaludhat örökre. És akkor már nem lesz magányos, szeretni fogják, megtanulhat végre mosolyogni.

Beletelt pár napba, amíg Papa rájött, nem akarunk neki rosszat. Sem mi, emberek, sem Mütyür, a hihetetlenül bátor kiállású, de végtelenül gyáva kutya. Mütyür az a tipikus „majd ő megmutatja, mi itt a rend!” jellem, de vagyok olyan figyelmes, hogy észrevegyem, mindig akkor ér oda rendet tenni, amikor már nyilvánvalóan minden okés. Nem tudja, hogy átlátok a szitán, nem fogom letörni a lelkesedését.

No, vissza Papához.

Papa vak szeme teljesen kifejezéstelenül mered a világba, ép jobb szeme pedig nem mutatott semmilyen érzelmet. Sokáig csak az ürességet, fáradtságot láttuk benne, ha elővettük aznapi ételadagját, akkor sem csillant benne semmi. Ám észrevettük, egyre kevésbé kerüli a társaságunkat, mindig úgy tűnt, mintha csak véletlen volna, de elkezdett követni minket. Lábai gyengék, mozdulatai esetlenek, még várunk egy kicsit, aztán visszük röntgenre. Mozdulatai nagyon lassúak, az is nagy összpontosítást követel tőle, hogy megrázza magát. És nem is mindig sikerül, bevallom, ilyenkor nevetünk rajta. Ám ti sem tudnátok visszafogni magatokat, higgyétek el. :)

Soha egy hangot nem hallottunk tőle, semmire nem ugat, nem alkot véleményt, gondolatait megtartja önmagának. Kivéve egy esetben: vérvételkor úgy sírt, mint egy kislány. Szó szerint. :) Aztán elvittük kirándulni.

Kiderült, Papa igenis tud ugatni, ó, hogyne tudna!

Mély, öblös és kissé rekedtes hangján zsörtölődik, ha birkát lát. Szigorúan nézi a jószágot, kiegyenesíti magát, büszkén felemeli fejét, majdhogynem szalutál, mint egy nyugalmazott, emlékeinek élő tábornok.

Nagyon lefárasztott minket a kirándulás, messze voltunk, soká értünk haza. Szokás szerint a teraszon beszélgettünk este, amikor egyszer csak odacsámpázott hozzánk a félvak Papa. Lassan ránk emelte tekintetét, aminek láttán minden kétséget kizáróan éreztük és tudtuk, hogy ez a vén, törődött és megviselt kutya kíváncsi lett ránk.