Február 8.-án részt vettünk az első Obedience versenyünkön. Mondanom sem kell, eléggé féltem előtte, de úgy voltam vele, ha már a BH vizsgánk megvan, ez talán nem lesz olyan nehéz...

Hát tévedtem... Mint ahogyan a kép is illusztrálja, eléggé hmm, hogyan is fogalmazzak szépen... ideges voltam.

Gondolom mindenki ismeri ezt az érzés, ha más nem vizsgázás, prezentálás, állásinterjú vagy bármi előzményeként. De sokat tanultam egy nap alatt magamról és a kutyámról is. Tényleg "sajnos" túlságosan egymásra vagyunk hangolva. Ez jó is, meg nagyon nem.

Egyszerűen ott álltunk és még azt sem hallottam, hogy hívnak a csoportos feladathoz. A segédbíró kedvesen megkérdezte, hogy felkészültetek.... Nem volt természetesen a válasz, de nem volt mit tenni, mennem kellett. Ha nyomkövetés lett volna a feladat csillagos ötösre vizsgázunk, de sajnos nem az volt... A fektetésnél folyamatosan szaglászott és a lábnál követésnél, amikor mentünk a bíróhoz, sem tudott egy szagfoltot kihagyni. Itt már csak csóválni tudtam a fejemet... Ez az én kutyám, mindegyik a gazdájára figyel, ez meg...

A 17-es sorszámmal az 5.-dik voltam a sorban. Néztem az előttem lévőket és sok embernek ugyanazt a feszültséget láttam az arcán, mint amit én is érzetem belül. Végül eljött a pillanat, mi következtünk.

Belépve a pályára szinte pánik félelem fogott el, aminek a következménye az lett, hogy a kutyám fel sem nézett rám menetelés közben, de legalább nem ragadt le a szagoknál. 

Megvolt a pórázon vezetés, majd jött a szabadon követés... nem akarta az alapállást felvenni. Itt már csak nevetni tudtam, nem is az enyém lenne, szétesett... ahogyan én is. Sokszor mondták már nekem, hogy próbáljak meg megnyugodni, nem lesz semmi baj, a kutya tudja... Miért nem tudná? Hát otthon a pályán vagy bárhol máshol nagyon jól megy neki, itt is menni fog. Igen ám, egy nagy különbséggel... egyszerűen képtelen voltam bekapcsolni a kutyát, nem tudtam teljesen magamra vonni a figyelmét és ez lett a vesztem vagy a vesztünk. Igaz csóvált végig a feladatok közben, de nem ugyanazzal a lelkesedéssel dolgozott, mint általában. Így utólag nagyon sajnálom ezt, mert minden feladatból 5; 5,5; 6 pont kaptunk... ha egy kicsit jobb gazda vagyok, több is lehetett volna ez.

Jött a rettegett apport... Nem az az apportos fajta, sosem volt. Nagy munka volt, hogy megfogja a dolgokat, a vitetésről nem is beszélve. A verseny előtt eldöntöttem, hogy hiába hoztam saját apportfát, labdát nem azt viszem magammal. Dolgozunk azzal amit kapunk, ha úgy sem hozza vissza végül is teljesen mindegy nem? 
Gazdi szempontból nem. Életem legrosszabb dobását produkáltam, olyan messzire ment, ahonnan esély sem volt rá, hogy visszahozza. Elindult ugyan, de visszafordult. Megvolt tehát az első 0 pontos feladatunk. Innentől már minden mindegy volt, kicsit el is lazultam. A menetközben fektetés simán ment, a távolságkontrollnál az ülés után vezényszó nélkül lecsapta magát fekvésbe, mert annyira sietett, behívásnál elszaladt mellettem hátra szaglászni, mert miért ne... végül a boxba kifutott és azzal a lendülettel vissza is jött, én pedig örültem neki. Örültem annak, hogy itt vagyunk... együtt. Nehéz dolog versenyezni, még akkor is, ha egy ilyen elfogadó közösségben teszed.

Nagy szerencsém van, hogy ezt a sportot választottam magunknak, mert sok helyen jártam már, de ilyen emberekkel ritkán találkoztam. Nem az volt a lényeg, hogy mennyi pontot érünk el, nem számított, hogy mennyit bénázok... csak az, hogy akkor és ott együtt voltunk és megcsináltuk. Nem itthon ültünk, hanem elmentünk és megpróbáltuk. Ez felemelő érzés volt. 

Hogy mit is szerettem volna ezzel mesélni?
Azt, hogy érezzétek át azt, hogy a kutyázás nem az a területe az életnek, ahol mindent stresszként kell megélni. A kutyázás az, ahol minden örömforrás rejlik. Hiszen egy versenybe millió munkaórát beleölhetsz, akkor is a kutyád bármikor elronthat egy feladatot, még akkor is ha előtte pont azt soha nem rontotta el.
De ilyenkor mi van? Összedől a világ? NEM! 
Miért mondom ez? Mert tényleg az együtt töltött idő és megélt tapasztalat számít, amivel a kapcsolatotok és ti többek lettetek. Mert akár hiszitek, akár nem, ezek az apró pici dolgok fognak még közelebb hozni egymáshoz. Innen szép javítani és persze látványos is. 

Sokan vígasztalatak azzal, hogy nem baj az, legalább ott voltatok, lesz ennél jobb is. De senki nem kérdezte meg, hogy végül hogyan éreztem magam? Csalódtam? Örömmel jelenthetem, hogy nem csalódtam, sőőőt büszke vagyok a kutyámra, mert végigcsináltunk, nem szalad el mellőlem. Igaz, hogy az első eredményünk egy nem megfelelt lett, de nem ez számít, ez csak egy eredmény a sokból, amit ezek után együtt fogunk még elérni.

Üzenem minden gazdinak, aki versenyzik vagy vizsgázik a kutyájával: Legyetek nagyon büszkék rájuk, hiszen értünk vannak, velünk dolgoznak! Nem ők akarják azt a vizsgapapírt, nem ők akarnak millió kutya között versenyezni, ahol nekik a játék lenne a legfontosabb! Legyetek büszkék arra, hogy akkor és ott együtt vagytok!