Amikor az ember elolvassa vagy éppen hallgatja a gazdik és kutyáik történetét mindig az fut át az agyán, hogy hogyan tudna segíteni. Mi az amit lát vagy éppen nem lát és a "problémát" okozhatja. Sok esetben elég, ha a gazdik fejében rendet teszünk (ez a könnyebbik eset), de sokszor igen kemény próbatétel elé állít minket az élet.

Egy ilyen próbatétel volt számomra Hunor és a gazdái Attila és Zsuzsi. A kutyus rettenetesen jó kondiban, igazi energiabomba. Attila az aki mindennek utána olvas és próbálkozik helyesen cselekedni, csak az utat kell megmutatni, hiszen a sok információt helyre kell rakni. Zsuzsi pedig, aki fél a kutyáktól...
Ezzel talán jellemeztem is a helyzetet. Az első találkozás nem sikerült a legjobban, szerintem. Gondolkoztam, hogy mit tudnék csinálni, hogyan irányítsam a gazdikat, merre fele induljunk el? De szerencsém volt, a gazdik elkötelezettek Hunor irányába és 100 %-osan megbíznak bennem. Na de ennyit az én élményeimről, hiszen azóta már hegyeket mozgattunk meg, "régi ellenség" mellett is dolgoztunk (amire azóta is ámulva emlékszem vissza, ügyes voltál Zsuzsi) és egy boldog, kiegyensúlyozott kutyával dolgozhatok együtt. Köszönöm nektek a bizalmat és a rengeteg munkát! Csak így tovább. Most pedig szeretném bemutatni ezt a csodás történetet a gazdik szemén keresztül!

Szépséges Hunor

Attila írása:

Furcsa dolgokat hoz olykor az élet. Mikor egyenesbe kerül az ember hajlamos néha kicsit talán túlvállalni magát. Vagy egyszerűen csak szeretne valami újat, valami olyat kipróbálni, ami adhat célt, örömöt, bánatot, egyszóval érzéseket ...

Így lett nekem kutyám. Kicsit nehéz közegből érkezve, de tele szeretettel, tenni akarással. Így utólag rossz ütemben került hozzám. Javában zajlott a körforgó kiépítése nálunk tele rengeteg sokszor negatív impulzussal, ezernyi veszély forrással. Igyekeztem jól csinálni, de nem volt egyszerű. Az alap dolgok működtek, Hunor gyakorlatilag 3 hét alatt szobatiszta lett, nem merészkedett a számára tiltott szobába, apró dolgoktól eltekintve nem amortizálta le a berendezéseket, az asztal környékéről sem próbálkozott egy-egy alkalom után levenni semmit. Élveztem, hogy nem vagyok egyedül, vártak ha hazaértem... Lányaim is rajongtak érte, az első pillanattól elfogadta őket, a kisebbik lányommal szinte együtt lélegeztek, amikor találkoztak. Én meg azt hittem ez tökéletesen elég. Mikor játékra hívott mentem, kiengedtem előre az ajtón, simogatva próbáltam nyugtatni ha összekapott egy számára nem túl szimpatikus kutyával... Szerencsére ebből nem lett nagyobb baj, de így utólag...

Ja, igen... ő egy anyai ágon boxer, apai ágról valószínűleg steffi keverék 35 kilós csupa izom dinamit.

Hogy miért... eljárt velem futni, nagyon keményen labdacentrikusság jellemezte (ha 50-szer ledobtam a labdáját a szánkópálya tetejéről, ő 50-szer hozta vissza) meg ilyenek... de valahogy hiányzott belőle a nyugodtság... Akkor még nem értettem... aztán belépett az életembe Zsu.

Képzeljetek el egy fóbiás lányt, aki még egy tacsi miatt is átmegy az út másik oldalára. Nem volt egyszerű na:) Hunor persze hamar ráérzett. Ennek volt jó és kicsivel több rossz oldala. Gyorsan egymásra találtak, segített neki legyőzni a félelmet... rengeteg szeretet lett belőle oda vissza alapon. Lent az utcán viszont nagyon bevédte... túlságosan is... se ember se állat nem mehetett a közelébe.

Próbáltunk tájékozódni, rengetek ilyen témájú műsort néztünk.... és az ismerős körökből is ellestünk ezt azt... Igyekeztünk, de volt az a pont amin már nem tudtunk átlépni saját erőnkből. Felvettük a kapcsolatot pár oktatóval, de volt aki válaszra sem méltatott bennünket... Természetesen nem haragszom én, de azért egy most nincs rá kapacitásom mondatot szívesen vettem volna...

Aztán párom által (micsoda sorsszerűség) rátaláltunk A sulira. Fél óra múlva már bátorító nem kevés „iromány” jött Cili felől. Nagyon jó érzés volt, Nem akarok nagy szavakat használni... legyen elég csak annyi EMBERI.

Az első óránk ami két órásra sikeredett maga volt a menny és a pokol... Nagyon megviselt, hogy pár dolog kivételével mennyire rosszul csináltuk... még ha jól is akartuk. Hamar be kellett látnunk.... ez a suli elsősorban nekünk kell. Hunor iszonyatosan fogékony volt a feladatokra... és lassan mi is azzá váltunk. Sosem felejtem el mikor ezen a napon Cilit egy hangosabb szó után bekóstolta a „drága”. Ma ott tartunk, hogy alig tudjuk elhozni tőle. Imádja. Rengeteg a jó irányú változás. A szabályok felállításával és betartatásával, az agy lefárasztásával (soha nem gondoltam, hogy ez olyan 70%-os kell legyen a 30 fizikai mellett) lassan kapunk egy kezelhető kutyát. Párom már egyedül is viszi... sikerült neki is rendbe tenni magát... nem fél... és ha kell keményebb, mint én...

A legfontosabb míg el nem felejtem: Van egy nagyon boldog kutyám... látom rajta, hogy élvezi a mindennapokat, amikor dolgozik velünk, amikor sétál velünk, amikor Cilivel újra és újra gyakorol, és egyszerűen akkor is amikor csak pihenget a saját kis kuckójában.

Persze rengeteg tanulni valónk van még, messze nem vagyunk hibátlanok, de így is rengeteget köszönhetünk a sulinak és CILInek. Nem tudok elég hálás lenni.

Szóval kalandra fel. Ne féljetek tanulni... soha nem késő... mert bár a kutyáinkról szólna ez... de ránk, emberekre is bőven ráfér... higgyétek el... én már tudom.

Zsuzsi írása:

Hunor mamája boxer, papája ismeretlen. Vélünk benne felfedezni dogot, agárt, de legnagyobb részben stafford lehet benne. Egy éves volt, amikor belecsöppentem a kis életébe. Megismerkedtem Attilával, a kedvesemmel, aki mesélte, hogy van egy kutyusa. Nem nagyon hatott meg a dolog, vagyis inkább kicsit megrémített, hogy mit fogok én kezdeni egy kutyával, ugyanis iszonyatos kutyafóbiával rendelkeztem. Amikor az utcán jött velem szemben egy kutya, én simán visszafordultam vagy átmentem a túloldalra. Menekültem tőlük. Mindig is féltem, rettegtem tőlük. Szóval Hunort, a kutyust, nagyon hamar megismertem. Nem volt teljesen zökkenőmentes a találkozásunk, volt egy kis dödögés, egy kis buffogás az Ő részéről, az én részemről pedig remegő kezek, lábak és ezerrel verő pulzus, de pár perc elteltével már nyalogatta a remegő kezemet.

Szép lassan mindennaposak lettek a találkozások. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Huni rettentő okos, ügyes, néha akaratos, játékos kutyus. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire megszeretek egy kutyust! Mindentől és mindenkitől nagyon védett, óvott engem. Nem nagyon jöhetett a közelembe senki, főleg ha az illető férfi volt. Ez eleinte nagyon tetszett, hogy mennyire megszeretett, védelmez, óv mindenkitől. Sokszor meg is dicsértük, hogy okos vagy ügyes volt. Akkor még nem is sejtettük, hogy ezzel pont azt erősítettük benne, amit nem kellett volna.

Hunornak voltak különböző félelmei is, a buszoktól rettegett, még a buszmegálló környékére és a nagyobb kereszteződésekbe sem nagyon lehetett vele menni, mert remegett, fülét, farkát behúzva csak menekült az adott helyről. Voltak kutyák is, akikkel nem jött ki túlságosan, sőt! Ekkor már sejtettük, hogy valami nem okés vele, nem jó az, hogy ennyire fél dolgoktól, személyektől. Elkezdtük nézni Cesar Millan műsorát és egyszer csak mindenre fény derült. Mi okozzuk neki a problémát, mi nem kezeljük jól az egyes szituációkat. Elkezdtünk vele foglalkozni, úgy is nézett ki, hogy lelkileg is stabillá kezd válni. Aztán amikor sorozatosan minden kutyára támadni akart, már biztosra tudtuk, hogy ehhez mi már kevesek vagyunk. Akkor elhatároztuk, hogy segítséget veszünk igénybe.

Írtam egy oktatónak, felvázoltam, hogy mik a problémák és, hogy segítségre van szükségünk. Válaszra sem méltatott... Nem nyilvánítanék a helyzetről véleményt.

Egy ismerősöm ajánlotta az akkor számomra még ismeretlen Duna Dog Center Kutyaiskolát, azon belül is Czibere Cecíliát. Azt mondta, hogy menjünk el egy vasárnapi napon a kutyafuttatóra és beszéljünk Cilivel. Mivel akkor már tudtam, hogy Hunor nem igazán kompatibilis más kutyákkal ezért inkább írtam Cilinek. Kellemesen meglepődtem, hogy pár perc elteltével már válaszolt is. A levelezések alatt kettő dolog biztosra kiderült számomra, hogy Hunor agyilag nincs lefárasztva és, hogy Ő tényleg segíteni szeretne.

Az első alkalommal rettentően megijedtem. Hunor mindent megmutatott magából, amit csak lehetett. Neki ment Cilinek, más kutyának és gazdájának, ugyanakkor megmutatta a tüneményes oldalát is... Már akkor kiderült, hogy Hunor agresszív és labilis. Elhatároztuk, hogy mindent megteszünk érte, hogy igazán boldog és kiegyensúlyozott kutyus legyen belőle. Amióta Cilihez járunk óriási változásokon mentünk át mind a hárman!

Hunor sokkal kiegyensúlyozottabb lett, nagyon fogékony az oktatásra. Már simán el tudunk menni egy-egy busz mellett és a buszmegállóban is szépen jön mellettünk. Nincs rohanás a kereszteződésekbe és már nem húz, nem rángat. Nagyon jól végzi a feladatokat és imádja a gyakorlást is! Cili rettentően jól kezeli Hunort és minket is. :)

A kutyákkal való viszonyát is sokkal jobban kezeljük. Már nem akar mindenkit egyből felfalni. Van egy két fajta, akivel továbbra sem szívlelik egymást, de a helyzet már kezelhető. Tudjuk, mit kell tennünk, hogy kell reagálnunk adott helyzetekben. Még természetesen nem tökéletes a helyzet, de tanulunk, tanulunk és tanulunk.

Minden kutyatartónak kötelezővé tenném az alap engedelmességi oktatást, mert szükségük van rá. És nem csak nekik, hanem nekünk embereknek is. Mert az oktatások alatt nem csak az alapvető engedelmességet tanuljuk meg. Annál sokkal, de sokkal többet. Nagyon sok minden agyban dől el, nem csak a kutyánál, hanem nálunk embereknél is. Fontos, hogy ha ott vagy agyilag, akkor minden rendben lesz, akkor már előre fel tudsz készülni helyzetekre, mert odafigyelsz, látod rajta, ha valami nem stimmel, ha ideges, ha feszült, ha valami sok neki, mert ismered a kutyusodat! Így lesztek teljesen összhangban.

Ezúton is köszönöm szépen Cilinek a sok segítséget, a kitartást, a bizalmat és azt, hogy megtanította és folyamatosan tanítja nekünk azt, hogy lehet Hunorból igazán boldog és kiegyensúlyozott kutyus.  

A képekért és az írásért köszönet a gazdiknak! Valamint nagyon büszke vagyok rátok! :)