Az idei év mindent felül múlt. Rohanunk csak nap, nap után és végigszaladunk az életünkön. Barátságokat kötünk és hagyunk elveszni, veszekedünk, majd kibékülünk. Egy ilyen történetet szeretnék én is megosztani veletek, ahol nincsen se ármány, se intrika, csak a rideg valóság, és az, hogy hova is jutottunk.

A tavalyi évben kezdődött a felkészülés a változásra, hogy egyedül viszem tovább az iskolát egyéb okok miatt. Ezzel semmi baj nincsen, de kellett találni valakit, aki segít az őrző-védő oktatást is vinni. Akkoriban azt gondoltam szerencsém van, hogy segítenek nekem ebben. Ez volt talán az első nagy tévedésem. Sosem szabad olyan embertől segítséget elfogadni, aki később a szemedre fogja hányni. Inkább akkor intézd el magadnak egy kicsit hosszabb úton.

Ekkor csatlakozott Zsolti az iskola életéhez. A nézeteink egyformák voltak az oktatás terén és örültem, hogy ilyen nagy szaktekintélytől tanulhatok, mint ő, amit többször is elmondtam neki. Ezt a tudás kamatoztatni is tudtam, tudom, amit még mindig köszönök neki. Ő segített felkészülni a Donnal az Obedience versenyünkre.

Ahogy egyre több időt töltöttünk a közös gyakorlások alatt megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy igen, mi ezt tudnánk együtt is oktatni, segíteni az embereket. Mindenki valami mást, valami újat bele tud tenni. Így indult el az első közös tanfolyamunk januárban, aminek nagyon nagy sikeres volt. Mind az engedelmes, mind az őrző-védő oktatást szerették az emberek...

 A csoport jól halad, az oktatásban semmi hiba nem volt. A továbblépés került terítékre, amiben sajnos már nem voltak olyan nagy egyezések. Így külön váltak útjaink, amit nem lehet szó nélkül hagyni... természetesen. 

Egy nagyobb összejövetel ötlete már nagyon régen megfogalmazódott mindkettőnk fejében és a Gábor is támogatta, ami szabad jelzést adott az akadálypálya készítésnek (itt megjegyzem az akadály ötleteket is a Zsolti adta, én csak megvalósítottam az elképzelését, igaz kisebben, mint ahogyan ő szerette volna, de ami késik nem múlik) és megszerveztem az első szülinapi rendezvényünket. Volt ott minden, amit meg szeretett volna a Zsolti is valósítani, őt kivéve. Ezért persze erre is megvolt a vélemény...

De kérdezem én, hogy miért ne ünnepeljünk? Miért fáj valakinek az, hogy ha tudást kaptunk a kezünkbe azt hasznosítjuk is? Mivel az engedelmes bemutatón olyan gazdi- kutya páros is részt vett, akit a Zsolti is tanított és büszkén mutatta meg a tudását a többi kutyás előtt, magabiztosan, mert nagy dolgokat értek el ez alatt a pár hónap alatt. Az őrző- védő bemutatón is olyanok álltak kinn, akik még a Zsoltinál kezdték a pályafutásukat, most pedig több, mint 40 néző között szabadon merték engedni az ebeiket, mert tudták, hogy a segéden kívül senki másra nem fog rátámadni.

Mi ez ha nem a legnagyobb tisztelet adás egy másik ember munkája előtt?

Igen, én nem rakok ki sírós üzenetet sehova, mert azt gondolom, hogy az a tudás amit a Zsoltitól kaptam mindig itt lesz velem és élteti őt a lelkemben, a szavai a mai napig ott csengenek a fülemben. Igen, megrendeztem a bulit, mert van mint ünnepelnünk, van olyan tudás, amit szívesen bemutatunk. És igen, megrendeztem a bulit, mert a Zsolti is szeretett volna egy ilyet rendezni, ha itt lett volna közöttünk ő is eljött volna, nem a rongyot rázza, mert tudja, hogy ez az ő érdeme is.

Én ennyit akartam hozzáfőzni az eseményekhez, többet és tovább nem szeretnék erről beszélni! Remélem ez elengedő volt mindenkinek. Ha nem... 

Nyugodj békében! Már a nagymedvékkel nyomulhatsz!